Tanulmányait bécsújhelyi Theresianum Katonai Akadémián végezte, majd 1841-ben lépett a császári hadsereg 1. (Császár) huszárezredébe. 1844-ben alhadnagyi rangban visszavonult a katonai szolgálattól és kulpini birtokán gazdálkodott.

1848. április 8-án tagja volt annak a szerb küldöttségnek, amely a pozsonyi országgyulésen a szerbek számára külön jogokat követelt. A sikertelennek ítélt tárgyalások után visszatért a Délvidékre és ettol kezdve a szerb nemzeti mozgalom egyik szervezoje lett. A május 13-a és 15-e között tartott karlócai gyulésen a szerb foodbor (fobizottság) elnökévé választották. Az ugyanekkor megválasztott Josip Rajacic patriárka és Stevan Supljikac szerb vajda mellett o volt a szerb fegyveres ellenállás egyik szervezoje és június közepétol o lett a szerb felkelo hadsereg foparancsnoka. 1848. június 12-én, a karlócai ütközetben sikeresen megvédte Karlócát a péterváradi helyorség Stein Miksa vezette csapatai ellen. Június 15-én a titeli sajkásokat rábírta a felkelésre és a titeli fegyverraktárból jelentos mennyiségu fegyvert zsákmányolt. Közremuködése következményeként a délvidéki felkelés 1848 nyarára háborúvá szélesedett. Kiss Erno perlaszi gyozelme után viszonya megromlott Rajacic patriarkával és a foodbor bizalmát is elvesztette, ezért szeptember közepén elmozdították beosztásából. A foparancsnokságot csak október elején adta át Supljikac ezredesnek. Ezután Perczel Mór délvidéki támadásáig, 1849 áprilisáig nem vett részt a hadmuveletekben. Ekkora a szerb felkelok az erosséggé kiépített titeli fennsíkra szorultak vissza és Stratimirovic itt rendkívüli biztosként muködött, Knicanin vezérornaggyal, a szerb önkéntesek parancsnokával szervezte a fennsík védelmét. 1849. július végén mint a szerb felkelok vezetojét, alezredessé léptették elo.